/Állj ide! 2010, bábfilm, 5 perc, részlet/
A kiállított festmények közül négy olyan ház médiában leközölt képét ábrázolja, mely magyarországi településeken áll, és ahol romákat gyilkoltak meg rasszista szándékkal 2008-2009-ben; másik négy pedig hétköznapi, a média és a közvélemény figyelmét semmilyen okból sem felkeltő, cigánysori házat mutat be.
/Az utolsó ház, 2009, olaj, vászon, 110 x 170 cm/
Nemes Csaba képei többek között azért érdekesek és egyediek, mert a saját kiállításának kontextusában magára a romagyilkosságok témájára irányítják a figyelmet (szemben egy csoportos kiállítás egyéb tematikus vonzataival). Az egyéni kiállítás és a hozzá készült kiadvány tanúsága szerint a téma nem elszórtan és esetlegesen jelenik meg Nemes Csabánál, hanem program-szerűen. Fontos megjegyzeni azt is, hogy ez a program-szerűség nem a média-figyelem okán jelenik meg nála, hanem egy tágabb tematikus érdeklődés viszonylatában. Az utóbbi években ugyanis Nemes több, emblematikus épület portréját is megfestette (lásd az ún. Kádár-villa, vagy az azóta megszűnt Dorottya Galéria belvárosi háza).
/Könnyű szellő, 2009, 100 x 140 cm, olaj, vászon/
Megfesteni egy épület portréját nyilván számos csapdát rejtő feladat. Nemes Csaba azonban olyan épületeket választ, amelyeket épp e portré-szerű kiemelés miatt tesz láthatóvá. Az épületek egy része valóban el van zárva a tekintetek elől (Kádár-villa), másokat pedig a gyakori láthatóság (személyes, mint a Dorottya Galéria esetében, illetve a médián keresztül történő "túl-reprezentálás") tesz láthatatlanná a számunkra.
/A kukoricással szemben, 2009, 140 x 200 cm, olaj, vászon/
Amikor épületek, illetve házak portréjáról beszélek, akkor nem az ábrázolt objektum prszichológiai megközelítése válik lényegessé, illetve hangsúlyossá. A festőnek az objektumokhoz fűződő szubjektív viszonya persze nem sikkad el teljesen, amennyiben a téma-választáson túl jelentőséggel bír az a tény is, hogy épp melyik fotót veszi festménye alapjául. A házak ugyanis annyiban mégsem portrék, hogy mindig valamilyen szituáció részeként, azoknak a középpontjában kerülnek ábrázolásra és ez a szóban forgó festmények estében a rendőrségi nyomozás sokatmondó motívuma.
/Sárga ház, 2009, 150 x 252 xm, olaj, vászon/
talán 2009-ben kaposvárott a helyi nyúlfesztivál embernagyságú -köztérre kihelyezett- fa nyúlszobrát, ismerté vált fiatalok szétrúgták. a nyomozati anyag kitér arra is, hogy a terhelő bizonyítékok a mobiltelefonokon talált fényképeken keresztül nyerhetnek bizonyosságot. .....2010ben egyébként sem kell már megfigyeléshez, lehallgatáshoz lószar se, nem hogy...mobil
ReplyDeleteÉs ez most mit is jelent ebben a kontextusban?
ReplyDeleteebben a kontextusban azt is jelentheti, hogy minden olyan bűncselekmény megelőzhető, illetve reális esély van a megelőzésre, ami előre megfontolt szándékkal és digitális segédeszköz igénybevételével terveződik, szerveződik és valósul(na) meg. ha a lehallgatást ügyészségi engedély nélkül gyakorolhatják, akkor a bűnüldöző szervek felelőssége megnő, hiszen nincs más érv a kiterjesztett megfigyelés eme brutálisra növelt hálója mellett mintsem az, hogy a megfigyelés az maga a prevenció
ReplyDeleteÉs szerinted ez egyébként nem lenne jogilag aggályos? Minden kontroll és jogi keret nélkül megfigyelni embereket?
ReplyDeleteez jelenleg jogilag aggályos!
ReplyDeleteOk, de most nem értem, hogy mit akarsz mindezzel mondani. Lehetne kérni valamit bővebb magyarázatot?
ReplyDelete@artandpolitics
ReplyDelete1. Szerintem a portré a legritkább esetben individualizál és nagyon gyakran tipizál és serkenti a projekciót. Nem lehet h. Nemes is tipizál? Hogy ezek a képek arról szólnak, hogy ezek a házak is csak „egy a sok közül”?
2. Sőt én azt is lehetségesnek tartom, hogy a porté-jellegnél ezekben a képekben fontosabb a festett portéban és a fotográfiában egyaránt bennerejlő nyom-logika. Úgy értem az, hogy “ez egy kép a házról ahol…”, “ez egy kép a nagyapámról aki…” stb.
Azzal, hogy Nemes “dokumentum”-fotók után fest, nem a fotográfia nyomszerűségének mítoszát kritizálja? Mert az által, hogy ezek a fotók a festészet szubjektivitással asszociált médiumában kerülnek át, kihangsúlyozódik az ami az elvileg objektív dokumentum-fotóban “festőien” szubjektív. A dokumentumfotó ezáltal egy festői konstrukció alapjává válik. És ez a “festőiség” lehetne annak a metafórája, ahogy a nézők ezeket a képeket fogyasztják: nem mint objektív valóságot, hanem megszűrve a saját társadalmi előítéleteik által.
3. Ezt a “Róbert és Robika” névhasználatot én nem értem. Ez így használatos? Mert szerintem nagyon problémás, hogy a keresztnevükön beszéljünk róluk. Ezt az “elismert” közszereplőkkel csak gúnyolódás szinten engedi meg magának a sajtó (Viktor, Feri etc.).
Bocs a bikkfanyelvért. :)
@h
H, te itt egy (sötét) szcifi-szcenáriót vázolsz? Vagy mi a szöszre célozgatsz?
@Bobby Watson
ReplyDeleteKöszi a tartalmi kommentet!
1. Nekem tetszik az a meglátásod, hogy egy portré tipizál, de szerintem a két dolog (a tipizálás és az individualizálás) inkább egyszerre van benne jelen. Így talán -- látszólag paradox módon -- mind a két dologra vonatkozik: felmutatja az egyedi házakat, de ugyanakkor azt is állítja, hogy ez csak egy a sok közül.
2. Számomra a nyom egy nagyon problematikus metafora, vagy ahogy te írod, logika. A fotó esetében különösen, de a festészetben is. Ebbe most nagyon hosszú lenne belemenni, de a konkrét esetben ez azért sem így van, mert -- mint az a következő posztból és a hozzá mellékelt linkekből is ki fog derülni -- itt a festmények és a fotók viszonya megdöbbentően szoros és a festői szubjektum szinte alig jelenik meg a képeken.
3. A "Róbert és Robika" az előző posztban szereplő Schikowski-emlékmű címéből ered. Ő adta ezt a címet a szobrának, és én átvettem, minden pejoratív és gúnyos szándék nélkül. Számomra ez a megnevezés itt inkább egyfajta érzelmes közelséget fejez ki, illetve a Schikowski-cím átvételével szeretném összekötni az egyes műveket: Schikowski--Nemes--Barakonyi--Zádor--Kaszás. Ezek részben vagy egészben épp erre a két, tatárszentgyörgyi áldozatra fókuszálnak.
Bikkfanyelvet nem érzékeltem, te hol látod? :-)
1. Igen, egyetértünk.
ReplyDelete2. A nyom mint mítosz kritikájáról már hallottam. A nyomnak magának, mint metafórának a kritikája nagyon érdekelne! Ez a festői szubjektum elrejtés dolog is! Mert én azt gondolom (tanultam?), h. a festői szubjektum sosem jelenik meg a képen. Esetleg a szubjektivitás kódjai. Várom a folytatást!
3. Igen, ez az érzelmes közelség az ami engem gyanakvásra készetett. Mert a másikat is meg kell kérdezni, h. akarja-e a közelséget.
Bikkfanyelv: pl.ul a 2. harmadik mondata. Én nem olvasnám szívesen ezt a mondatot :).
1. Szuper!
ReplyDelete2. A "festői szubjektum" persze a rövidített formája a "festői szubjektivitás kódjainak". Akkor ebben a terminológiában maradva, a Nemes-féle képeken ezek a kódok nagyon-nagyon kevéssé vannak jelen.
A nyommal kapcsolatban is lehet, hogy nem fogalmaztam eléggé pontosan. Arra gondoltam (és akkor persze ez lehet, hogy nem egy metafora), hogy a festményt nyomként értelmezni, azért elég "necces" -- nem tudom, miért lenne ez jó, milyen értelmezési pluszt nyerünk ebből. Bizonyos, teljesen általános szinten persze az, de ebből a szempontból minden megnyilvánulás valaminek a nyoma, vagy szimptómája. Ezzel nem jutottunk semmihez se közelebb. A nyom bizonyos esetekben (a festészettől teljesen függetlenül) persze lehet valaminek a metaforája, de ennek szerintem semmi köze sincs a festészethez, vagy a témánkhoz.
3. Igen, ebben igazad van, de a magam stílus-szegény módján mégis csak ki szeretném fejezni a közelséget. Milyen módját tudnád ennek javasolni.
Bikkfanyelv -- Ezek szerint én teljesen ezt a nyelvet beszélem, mert még így sem tudom, hogy pontosan mire gondolsz. Bocs!